A Maradék

Ismeri ezt a kutyát, kedves Olvasó? Nem? Pedig bizonyosan találkozott már vele,
csak nem jegyezte meg. Ő a Maradék. Általában középtermetű, fekete, simaszőrű eb,
kissé csámpás lábakkal, a háta fölé kunkorodó farokkal és kajla fülekkel. Nem
emlékeztet semmilyen kutyafajtára – valószínűleg hetedíziglen nem volt egyetlen
fajtatiszta őse sem. Ha mégis, akkor szinte biztosan van benne egy kis vizsla, egy kis
kopó, egy kis tacskó, egy kis schnauzer, no meg persze némi német juhász, csipetnyi
puli, és talán valamilyen terrier is. Nem kimondottan öreg, de már nem is egészen
fiatal, éppen hogy elkezdtek kopni a metszőfogai.
Amikor a menhelylátogató szemlélődve, leendő négylábú társát keresve végigsétál a
boxok előtt, ő is reménykedve sorakozik fel a rácsnál, de hiába: szinte biztosra vehető,
hogy nem rajta akad meg a fürkésző szempár. Hiszen mindig lesz olyan, aki fiatalabb,
szebb, akinek borzas üstöke vagy jópofa szakálla, esetleg fekete monoklit visel a bal
szemén. Aki olyan kicsi, hogy ölbe lehet venni vagy olyan nagy, hogy kinézhető
belőle a marcona házőrző, netán annyira elesettnek látszik, hogy éppen ezért esik meg
rajta az állatbarát szíve – egyszóval megjegyezhető. Bármilyen hihetetlennek hangzik,
még a háromlábú vagy vak kutyának is több esélye van arra, hogy gazdát találjon, mint
a Maradéknak.
Ő lesz az, aki minden valószínűség szerint élete végéig menhelylakó marad, s még
örülhet, ha elkerüli a végzetes injekciót. Pedig a Maradék keblében éppolyan hűséges
kutyaszív dobog, mint bármelyik társáéban – talán még odaadóbb, még lelkesebb! Ő is
megugatja az idegent, ő is vissza tudja hozni a labdát, ő is képes kitalálni a gazdája
gondolatát, mosolyt fakasztani az ajkán, és még ki tudja hányféle képesség rejlik
benne – mindebből azonban semmi nem derül ki az alatt a néhány másodperc alatt,
amíg az EMBER végigméri a rácsos boxajtó mögött. Arra a pár pillanatra nem több ő,
mint egy jellegtelen, kajla fülű, csámpás lábú, sima szőrű fekete keverékkutya –
amilyet ezerszer láttunk már és egyszer sem jegyeztük meg.
És amikor a látogató továbblép a következő boksz elé, nem is gondol arra, hogy az
imént látott szempár talán már századszor nézett fel bizakodva a rács túlsó oldalán álló
kétlábú idegenre, már száz társát elvitték a szomszédos rekeszekből, s hogy talán
éppen holnap lesz az a nap, amikor kimondják felette az ítéletet: nem kell senkinek.
Ezért kérünk mindenkit, aki kutyát szeretne örökbe fogadni, hogy jussanak eszébe e
sorok, ha megpillantja a gazdára várók tömegében a kajla, csámpás, fekete kiskutyát.